Egy remek példa arra, amikor a táj mesélő ereje sem menti meg a filmet a készítők baklövéseitől.

Bevallom, azért láttam neki ennek a mozinak, mert a szereplőgárdát tanulmányozva megakadt a szemem Jason Aldean nevén, aki mesterségét tekintve zenész, nem mellékesen ő Nashville egyik férfiistene. Videóit ismerve azonban úgy rémlett, hogy színészi játéka és mimikája nagyjából Steven Segal-i magaslatokban értelmezhető, így ha valaki fantáziát látott abban, hogy mindezt a filmvásznon is megörökítse, akkor azt nekem is látnom kell!

Mit is mondhatnék? Nem csalódtam, már ami Aldean alakítását illeti. Minden másban annál inkább.

Pedig az alapszituáció ígéretes. Adott egy új-mexikói porfészek az 1800-as évek végén, ahol egy Utah-ból áttelepült mormon lelkész (Jason Isaacs) egészen sajátos módon alkalmazza a Biblia tanításait, valamint a környéken fészket rakni készülő ifjú pár szemrevaló fehérnéppel (January Jones), akik e nehezítő körülmény ellenére is megpróbálnak talpon maradni. Itt jön a képbe a seriffként megbízott polgárháborús veterán (Ed Harris), aki viszont nem válogat az eszközökben, ha egy gyilkosság felderítéséről van szó. Ebből az alapfelállásból azonban nem sok mindent sikerült kihozni a színész-rendező Miller testvéreknek. A film első felében még működik a dolog. A fiatalasszony megözvegyül, ami vérbosszúért kiált, mi pedig egyre jobban gyűlöljük a főgonoszt. De a bosszú története a film második felére mellékszállá silányul a rosszul megkomponált és elnagyolt jelenetek miatt. Felmerül a kérdés, vajon mi lehetett az eredeti cél, ugyanis sem a karakterek kibontására, sem a feszültségteremtésre, sem a végső katarzisra nem tesznek különösebb kísérletet a közel 90 perc során. Marad az öncélú erőszak és az erotika,  ugyanakkor az előbbi jelenetek banálisan végződnek, míg az utóbbiak inkább pornográfiára hajaznak.

Jó lenne azt írni, hogy a színészek mindent megtettek, hogy mentsék a menthetőt, de sajnos nem így van. A mellékszereplők sokszor annyira sután viselkednek a kamera előtt, mintha többüknek élete első forgatása lenne, a főszerepeket pedig hiába osztották igazi veteránokra. January Jones inkább felmondja a szöveget, mintsem eljátssza a szerepét, míg Jason Isaacs bár kellően azonosul a lelkész karakter szadista vonásaival, a benne lakozó őrültet már nem tudja hitelesen életre kelteni. Az egyetlen, akinek sikerül érzelmileg is bevonnia a nézőt a történetbe, az Ed Harris, de a film második felére az ő lendülete is kifullad. Mindenesetre azt az egy, valóban izgalmas jelenetet, amelyben egy vadászkés viszi a prímet, neki köszönhetjük. Erről viszont nem mondok többet, hátha van olyan, aki az idejét és az idegeit nem kímélve nekiveselkedik a filmnek.

Egy-két pozitívum azért akad. A díszletekért például mindenképpen jár a piros pont. A szokásos zsánerépületek mellet ezúttal sikerült életre kelteni azokat a puritán, sötét és nyomorúságos viskókat is, amelyekről inkább hihető, hogy a korabeli telepesek lakták. Látvány szempontjából a kietlen, poros-bozótos vidékből és az egy szem lila női ruhából valóban kihozzák a maximumot, de ez sajnos nem kárpótol a film gyengeségeiért.

Művészfilmként még csak-csak értelmezhető a mű, de hétköznapi nézőként sajnos nem számíthatunk sem elgondolkodtató alkotásra, sem felhőtlen szórakozásra.

Vélemény:

Tetszett a poszt? Tarts velem a Facebookon is, kattints ide!