Eric Church - The Outsiders
Eric Church negyedik, The Outsiders című stúdióalbuma a Billboard nagylemez eladási listán a 10. helyen végzett 2014-ben, ami még az USA-ban is szép teljesítmény egy „country” cimkét viselő előadótól. Nem véletlen azonban, hogy ilyen széles tömegeket sikerült megszólítania, hiszen az album jóval túlmutat a countryzene világán. Church mottója: „I think genres are dead”, ami nagyjából annyit tesz, hogy a könnyűzenei skatulyák nem léteznek többé.
Az elmúlt évben rongyosra hallgattam ezt a lemezt, így külön örömömre szolgált, hogy Church neve néhány hazai könnyűzenei fórumon is felbukkant az utóbbi hetekben. Ezért úgy érzem, mind a korong, mind az előadó megérdemel egy bővebb magyar nyelvű posztot, még így utólag is.
A The Outsiders című album közel egy évvel ezelőtt, 2014. februárjában jelent meg, az EMI Nashville gondozásában.
Church már az előző, Chief című lemezén le-letért a hagyományos country hangzásvilág diktálta útról és egyre messzebbre merészkedett a rockzene világában. Az Észak-Karolinában született zenész-dalszerző sosem törekedett konformitásra, különösebb külsőségek és felhajtás nélkül, de következetesen hozza a lázadót, vagy ahogy ő fogalmaz, "a kívülállót". Hisz a kísérletezésben, ez megújulásának forrása, újabb és újabb arcát mutatva meg sokoldalú tehetségének.
Az album címadó dala, mely még az LP előtt megjelent kislemezként, egyből jelezte, hogy hagyományos country zenére ne nagyon számítsunk az új albumon. Ezt a vonalat követi az egyik személyes kedvencem, a That’s Damned Rock & Roll című dal, melyet Church Lzzy Hale-el, a Halestorm nevű hard-rock banda frontemberével közösen énekelt fel és melynek szövege fontos üzenetet hordoz a rock’n’roll lényegéről.
A pszichedellikus rock hangzásvilágát idézi az A Man Who Was Gonna Die Young, a Devil, Devil és a The Joint című dal, míg a Roller Coaster Ride elektronikus effektekkel dobja fel a country jellegű dallamvilágot. Szintén erősen kísérletező a Cold One című szám, mely az egyre kuszábbá váló dallamon és ritmus váltásokon keresztül érzékelteti a szerelmi csalódás és az alkohol miatti totális szétcsúszást, nem is akárhogy!
A Give Me Back My Hometown és a Talladega című nóták a lágyabb dallamvilágot hozzák, slágerlistára íródtak, mondhatni country, de azért itt sem a bendzsó és a mandolin fog dominálni. Az album legtradicionálisabb darabja talán ez utóbbi dal, illetve az erotikus töltetű Like A Wrecking Ball – és itt most ne tessék semmiféle Miley Cyrus feldolgozásra gondolni.
Meg kell említeni az lemez kapcsán a San Destino Rising videó-trilógiát, ami az A Man Who Was Gonna Die Young és a Give Me Back My Hometown dalokhoz készült videóval együtt komplett kisfilmet alkot. A történet meglehetősen misztikus, ugyanakkor hűen érzékelteti Church szürreális képi világát. Videóira ugyanis egyáltalán nem jellemző a modern countryzenei klipek „alappillére”, a "dögös pipik + tökös terepjárók" kombó. Az ő klipjei képileg is beszédesek, szürreálisba hajlók, már-már elgondolkodtatóak.
Church ezzel a lemezzel biztosan elveszített néhány „good ol’ boy” beállítottságú rajongót, akik olyan dalok kapcsán szerették meg a zenéjét, mint a Love Your Love The Most (2009). A mérleg másik oldalán viszont egy olyan új rajongótábor áll, akiknek korábban vajmi kevés köze lehetett a country zenéhez kötődő előadókhoz.
Összességében egy komplex és üdítően változatos albumról van szó. A dalok – ígéretéhez híven – valóban nem ragadnak le egy adott műfaj keretein belül. Ez lehet a kulcsa annak, hogy sikerült megfejelnie az előző, Chief című album nem csekély sikerét. Egészen biztos, hogy a korongot még évek múlva is szívesen előveszem majd.
Eric Church neve egyébként a nyugat európai közönség számára már nem ismeretlen. Rajongói népes táborát jelzi, hogy 2014 elején lemezbemutató turnén járt az öreg kontinensen.
Tetszett a poszt? Megtalálsz a Facebookon is, kattints ide!